Kosztolányi Dezső: ELÉGIA
ELÉGIA
Halévi Jehuda
Cion, nem is gondolsz már fiaidra,
kik tébolyognak messze, porba-sárba
s délről-északról békét integetnek;
szegény rabok, a karjukat kitárva.
Hermon lankáin nem sír úgy a harmat,
mint aki sír teérted, a sok árva.
A bánatod, mint bús sakál üvöltöm,
de megváltásod úgy zeng, mint a hárfa.
kik tébolyognak messze, porba-sárba
s délről-északról békét integetnek;
szegény rabok, a karjukat kitárva.
Hermon lankáin nem sír úgy a harmat,
mint aki sír teérted, a sok árva.
A bánatod, mint bús sakál üvöltöm,
de megváltásod úgy zeng, mint a hárfa.
Bethél, rád vágyom, Máchnájim, Peniél,
Istennek trónja, megszentelt határ-fa,
kapuitok akár a magas égé,
s az Úr világolt az egész határba,
hozzá a nap, hold, csillag fénye gyenge,
a lelkem az is ide-ideszállna,
hogy szétömöljön az áldott vidéken,
mert az Úr lelke áradott reája.
Istennek trónja, megszentelt határ-fa,
kapuitok akár a magas égé,
s az Úr világolt az egész határba,
hozzá a nap, hold, csillag fénye gyenge,
a lelkem az is ide-ideszállna,
hogy szétömöljön az áldott vidéken,
mert az Úr lelke áradott reája.
Királyi város, Isten drága széke,
hol szolga ül a fényes trónra már ma,
jaj, csak bolyonghatnék itt egymagamban,
lábam minden zeget-zugot bejárna,
hol prófétáknak megjelent az Isten,
oda röpít a vágyam könnyű szárnya,
bocsánatot kérnék a föld porától,
a port, a földet, a követ megáldva.
hol szolga ül a fényes trónra már ma,
jaj, csak bolyonghatnék itt egymagamban,
lábam minden zeget-zugot bejárna,
hol prófétáknak megjelent az Isten,
oda röpít a vágyam könnyű szárnya,
bocsánatot kérnék a föld porától,
a port, a földet, a követ megáldva.
Megállanék az ősök sírja mellett,
merengve néznék én előre-hátra,
Hebron sírjánál hullana a könnyem,
fölém feszülne erdők üde sátra.
A te porod oly édes, mint a myrrha,
a te levegőd mézes, mint az ámbra,
és lelkek lengnek feletted a szélben
és mézes-édes a folyóid árja.
merengve néznék én előre-hátra,
Hebron sírjánál hullana a könnyem,
fölém feszülne erdők üde sátra.
A te porod oly édes, mint a myrrha,
a te levegőd mézes, mint az ámbra,
és lelkek lengnek feletted a szélben
és mézes-édes a folyóid árja.
Itt ténferegnék rongyba, saru nélkül,
sivatag csarnokaidat bejárva,
hol rejtegették a frigyláda kincsét
s az angyaloknak csillant fényes árnya,
kitépem a hajam, e henye díszt is,
ide dobom, e roppant sírra hányva.
Nem kell az étel, az ital a számnak,
mert oroszlánt mar puszták éhkutyája.
sivatag csarnokaidat bejárva,
hol rejtegették a frigyláda kincsét
s az angyaloknak csillant fényes árnya,
kitépem a hajam, e henye díszt is,
ide dobom, e roppant sírra hányva.
Nem kell az étel, az ital a számnak,
mert oroszlánt mar puszták éhkutyája.
Nem kell a napfény könnyező szememnek,
mert a sas húsát holló csőre vájja,
jaj, jaj elég, fájdalmak kelyhe mulj el,
keserű mérged újra-újra fájna,
Ahlát látom s a méreg jobban éget,
Ahlibát látom s üröm hull a számra.
Cion, te szépség, kincsek-kincse, ékkő,
téged szomjúhozunk, te drága-drága.
mert a sas húsát holló csőre vájja,
jaj, jaj elég, fájdalmak kelyhe mulj el,
keserű mérged újra-újra fájna,
Ahlát látom s a méreg jobban éget,
Ahlibát látom s üröm hull a számra.
Cion, te szépség, kincsek-kincse, ékkő,
téged szomjúhozunk, te drága-drága.
Ami neked fáj, fáj nekünk ezerszer,
s az örömöd az életünk virága,
rab gyermekeid epedeznek érted,
kapud felé borul le, aki árva.
Nézd, hegyről-völgyre terelik a néped,
de nem feledte aklát kósza nyája,
reszketve fogjuk köpenyed szegélyét
s vágyunk oda, ahol nyilik a pálma.
s az örömöd az életünk virága,
rab gyermekeid epedeznek érted,
kapud felé borul le, aki árva.
Nézd, hegyről-völgyre terelik a néped,
de nem feledte aklát kósza nyája,
reszketve fogjuk köpenyed szegélyét
s vágyunk oda, ahol nyilik a pálma.
Bábel, Egyiptom mily hiú tehozzád,
eltünt a bálványbirodalmak álma,
a levitáid mindörökre élnek,
de a pogányok szava puszta lárma.
Királyaid és papjaid nyugodtan
tekintenek a sívó pusztaságba,
a te nagyságodat mihez is mérjem?
A te híred örök sziklákon áll ma.
eltünt a bálványbirodalmak álma,
a levitáid mindörökre élnek,
de a pogányok szava puszta lárma.
Királyaid és papjaid nyugodtan
tekintenek a sívó pusztaságba,
a te nagyságodat mihez is mérjem?
A te híred örök sziklákon áll ma.
Isten választott tégedet lakásul,
boldog, ki benned otthonát találja,
boldog, ki vár és egykoron elér majd,
mikor a hajnal lángol, mint a fáklya,
boldog ki örvend a te hajnalodnak,
boldog, ki meglel tégedet, az árva,
és látja a te eltünt ifjúságod
s veled örül, a karjait kitárva.
boldog, ki benned otthonát találja,
boldog, ki vár és egykoron elér majd,
mikor a hajnal lángol, mint a fáklya,
boldog ki örvend a te hajnalodnak,
boldog, ki meglel tégedet, az árva,
és látja a te eltünt ifjúságod
s veled örül, a karjait kitárva.
