Kosztolányi Dezső: CSÁTH GÉZÁNAK
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
bús éjszakán.
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
eszembe hoz.
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.
angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él
s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.