Kosztolányi Dezső: A MAGÁNY PAPJA
A MAGÁNY PAPJA
Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.
bolyongva síró, tévedt lelkemet
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.
A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénét égetem.
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénét égetem.
Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.
S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.
1907
