Kosztolányi Dezső: KÖNNYEK KOLDUSA
KÖNNYEK KOLDUSA
Én voltam egykor szent edény.
A fájdalom lakott szivemben
s a boldogok
poétának neveztek engem.
A fájdalom lakott szivemben
s a boldogok
poétának neveztek engem.
Mostan vagyok koldus, szegény,
mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
a nagyvilágra szerteszétfolyt.
mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
a nagyvilágra szerteszétfolyt.
Zokognak a föld kerekén,
mindenki sír, mindenki költő,
vak jajgató,
fájdalmát az égig üvöltő.
mindenki sír, mindenki költő,
vak jajgató,
fájdalmát az égig üvöltő.
De legnagyobb jaj az enyém,
ki állok itt e bús özönben,
sírók között
s nincs semmi búm és semmi könnyem.
ki állok itt e bús özönben,
sírók között
s nincs semmi búm és semmi könnyem.
1920 (?)
