Kosztolányi Dezső: ÉNEK KUNG-SZUN ÚRHÖLGYRŐL, A TŐRTÁNCOSNŐRŐL, NÖVENDÉKÉNEK AJÁNLVA
ÉNEK KUNG-SZUN ÚRHÖLGYRŐL, A TŐRTÁNCOSNŐRŐL, NÖVENDÉKÉNEK AJÁNLVA
Tu Fu
Ta-li második esztendejében, a tizedik hónap tizenkilencedik napján Jüan Tö-nek, a kuj-fu-i főhivatalnoknak úri házában láttam egy ling jing-i, Li nevű leányzót, aki tőrrel táncolt. Megbámultam ügyességét s érdeklődtem, kitől tanult. Azt válaszolta, hogy Kung-szun úrhölgytől. Akkor eszméltem arra, hogy Kaj-jüan harmadik esztendejében, Jen-csengben, mikor még gyermekeskedtem, láttam Kung-szun úrhölgy táncát. A Császári Színház művésznői között ő volt az egyetlen, aki el tudta lejteni a tőrtáncot. Most már elöregedett, ismeretlen is, növendéke is túl van első fiatalságán. Azért írtam ezt a költeményt, hogy kifejezzem ezen való mély megilletődésemet. Még a betűvetés nagy mestere, a Vu tartományból származó Csang Hszü is ihletet merített munkájához, mikor egy ízben Je tartományban végignézte Kung-szu úrhölgy táncát. Ebből is kitetszik, milyen nagy művésznő volt Kung-szun úrhölgy.
Itt táncolt a szép Kung-szun ezelőtt,
tőrét dobálva s ég-föld nézte őt,
a hallgatóság - vad hegyláncolat -
mozgott, figyelve a tőrtáncokat.
Úgy tündökölt, mint Nap, ha fölragyog
s röpült, mint sárkány-űzte angyalok.
Vihar gyanánt kezdette, mely eget ver
s lágyan pihent el, mint a nyári tenger...
Hol rózsaszája, gyöngyös ruhaujja?
Hírének illata már nem kel újra,
csak ő dalol még, táncol így, a drága,
kedves növendék, Ling-jing virága.
Hejh, más idők járnak ma már felettünk,
sóhajtozunk, mi mindent elfeledtünk.
Van a Császárnak nője, nyolcezer,
de ezt a táncot egy se lejti el.
...Egy emberöltő vágtatott tovább,
por szürkiti a fényes Palotát,
a régi Játékszín becse alábbszállt,
egy-két zenészlány deriti a Császárt.
Kertjében a szél gallyakat zavar,
halottasan csörren meg az avar.
...Némák a lassú húrok, gyors sipok,
a holdvilág mint torz bohóc vihog.
Elindulok hát csüggedt öreg én,
a Bánat és a Betegség hegyén.
tőrét dobálva s ég-föld nézte őt,
a hallgatóság - vad hegyláncolat -
mozgott, figyelve a tőrtáncokat.
Úgy tündökölt, mint Nap, ha fölragyog
s röpült, mint sárkány-űzte angyalok.
Vihar gyanánt kezdette, mely eget ver
s lágyan pihent el, mint a nyári tenger...
Hol rózsaszája, gyöngyös ruhaujja?
Hírének illata már nem kel újra,
csak ő dalol még, táncol így, a drága,
kedves növendék, Ling-jing virága.
Hejh, más idők járnak ma már felettünk,
sóhajtozunk, mi mindent elfeledtünk.
Van a Császárnak nője, nyolcezer,
de ezt a táncot egy se lejti el.
...Egy emberöltő vágtatott tovább,
por szürkiti a fényes Palotát,
a régi Játékszín becse alábbszállt,
egy-két zenészlány deriti a Császárt.
Kertjében a szél gallyakat zavar,
halottasan csörren meg az avar.
...Némák a lassú húrok, gyors sipok,
a holdvilág mint torz bohóc vihog.
Elindulok hát csüggedt öreg én,
a Bánat és a Betegség hegyén.
