Kosztolányi Dezső: ÁDÁM
én ősapám, mert fáj, hogy létezem
s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
feléd lóbázom csüggeteg kezem.
kire kövér kenyérfa bólogat,
körömmel vakarod vörös szakállad,
s úgy képzelem, hogy véres a fogad.
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
amelyből fájó sorsomat öröklöm.
hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.