Kosztolányi Dezső: EGY ÚJ POÉTA PANASZA A RÉGI HOLDHOZ
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben
és kérdezte: emlékszel-e még?
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam
s borzongott idegem és a múltam,
mint holdfényben a zongorahúr.
búsan ringatott a kerti szék
s éreztem szájamban émelyegve
a pezsgő s a nyúl kövér ízét.
Gondoltam hanyatló életemre,
messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
és fölöttem ugyanaz a hold.
néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt
és derengett szemeim előtt.
tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám - ó Kelet regéje -
álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyű varázsitalából
s fásult csontom fűtené a láz.
tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem
s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányban elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment
és megtépem sírva köntösöm.