Kosztolányi Dezső: TÖMEG
TÖMEG
Kik másznak amott a hegy peremén, föl az égbe, oly
közel már hozzá, hogy nemsokára tenyerükkel érintik,
mit akar ez az emberi förgeteg, e sok szív, e sok
agyvelő az ordas sziklától és bolyhos pagonytól, mellyel úgy összeolvad,
hogy már dobog a kő is és gondolkozik az erdő?
közel már hozzá, hogy nemsokára tenyerükkel érintik,
mit akar ez az emberi förgeteg, e sok szív, e sok
agyvelő az ordas sziklától és bolyhos pagonytól, mellyel úgy összeolvad,
hogy már dobog a kő is és gondolkozik az erdő?
Jaj, mennyien vannak. Szinte megzavarodom, hogy
nem tudom összefogni őket, egy szóba, egy kézbe,
úgy, amint látom és érzem,
s fölsorakoztatni a haladás roppant ütemében, jobbra és
balra, fehéren, kéken - megmutogatni
mind együtt, e sok egyet, e domború szirtek
és mély völgyek lombos meredekjén.
nem tudom összefogni őket, egy szóba, egy kézbe,
úgy, amint látom és érzem,
s fölsorakoztatni a haladás roppant ütemében, jobbra és
balra, fehéren, kéken - megmutogatni
mind együtt, e sok egyet, e domború szirtek
és mély völgyek lombos meredekjén.
Emberek ők mind, nincs egy se, ki ne volna érdekes,
vagy nevezetes, kijöttek ide, a természetre ráfeküdt a város,
az óriás, a másik természet, elhozva elébe azt, ami fáj,
ami él, a halott természet mellé, a vágyat,
éltetve a földet és vizeket.
vagy nevezetes, kijöttek ide, a természetre ráfeküdt a város,
az óriás, a másik természet, elhozva elébe azt, ami fáj,
ami él, a halott természet mellé, a vágyat,
éltetve a földet és vizeket.
Lélekzik az erdő titáni zöld tüdejével. Mellette, alatta,
fölötte pedig lüktet az ember,
csont-törzsével, karjai ágával és idegei finom
hajszálgyökerével,
mozogva a napban, a porban. Gyerekek, dajkák,
katonák, cselédek és családok,
melyek örökre egyek.
Gépírókisasszonyok a padon bámulva ünnepi kezeiket,
melyeket ölükbe fektettek, mint beteg csecsemőket
s munkásujjaikból még egyre bizseregnek a meg-nem-írt betűk.
Úrifiú sétál, előkelően, leverve cigarettája hamvát,
nyírt körme ragyog, sápadt-gonosz arca
görbén mosolyog a titkán, melyet senkise tud még,
de pár nap múltán a képeshetilapban látjuk tán, számmal a nyakában,
mint többszörös rablógyilkost, vagy mint enyheszívű sikkasztót,
goromba bilincsekkel vékony, vajszínű csuklóján.
fölötte pedig lüktet az ember,
csont-törzsével, karjai ágával és idegei finom
hajszálgyökerével,
mozogva a napban, a porban. Gyerekek, dajkák,
katonák, cselédek és családok,
melyek örökre egyek.
Gépírókisasszonyok a padon bámulva ünnepi kezeiket,
melyeket ölükbe fektettek, mint beteg csecsemőket
s munkásujjaikból még egyre bizseregnek a meg-nem-írt betűk.
Úrifiú sétál, előkelően, leverve cigarettája hamvát,
nyírt körme ragyog, sápadt-gonosz arca
görbén mosolyog a titkán, melyet senkise tud még,
de pár nap múltán a képeshetilapban látjuk tán, számmal a nyakában,
mint többszörös rablógyilkost, vagy mint enyheszívű sikkasztót,
goromba bilincsekkel vékony, vajszínű csuklóján.
Ó, mily vad lihegés. Mily ájulata a sok törtető
életakaratnak
s mily zenebona a nyár ünnepén. Lábatlan katona fönn
a gyöpön, szinte lógva az égben,
cimbalmot üt, vattás, beteg cimbalomverővel,
mely halovány, jodoformszagú, kórházi bánatot permetez
szét, megvallva egy dalban, ami neki minden,
de a nép csak táncol és hahotáz, izzadt örömökkel.
életakaratnak
s mily zenebona a nyár ünnepén. Lábatlan katona fönn
a gyöpön, szinte lógva az égben,
cimbalmot üt, vattás, beteg cimbalomverővel,
mely halovány, jodoformszagú, kórházi bánatot permetez
szét, megvallva egy dalban, ami neki minden,
de a nép csak táncol és hahotáz, izzadt örömökkel.
Messze az alkonyi erdő mélyén szerelmes
cigaretta-pontok égnek pirosan s köztük a lány
pipacskoszorúval
őrjöngő haján és tépik szájáról a csókot, mint korai,
fanyar vadcseresznyét.
Lámpavilág gyúl a nyári vendéglőkben, melyek
odaragasztott
fészkek gyanánt himbálóznak a szakadékon, és hegedű rí,
végtelenül bús csimpolyaszó, böfögő dudával feleselve.
Itt letelepülnek falni az ezrek, az apák, az anyák,
részegek és szerelmesek, csapzott hajjal, elszántan, mint
valami táborozó hadsereg,
cigaretta-pontok égnek pirosan s köztük a lány
pipacskoszorúval
őrjöngő haján és tépik szájáról a csókot, mint korai,
fanyar vadcseresznyét.
Lámpavilág gyúl a nyári vendéglőkben, melyek
odaragasztott
fészkek gyanánt himbálóznak a szakadékon, és hegedű rí,
végtelenül bús csimpolyaszó, böfögő dudával feleselve.
Itt letelepülnek falni az ezrek, az apák, az anyák,
részegek és szerelmesek, csapzott hajjal, elszántan, mint
valami táborozó hadsereg,
zsírt, vajat, cukrot s kenyeret, sok kenyeret és
kortyolni a tejet mintegy anyamellből.
Kimenős, beteg pincér pihen mint vendég,
vörösabroszos asztal mellett,
gyermekeinek sajtot rendelve, s lesi unottan, de
bizonyos szakértelemmel is, hogy szolgálja ki a
kortyolni a tejet mintegy anyamellből.
Kimenős, beteg pincér pihen mint vendég,
vörösabroszos asztal mellett,
gyermekeinek sajtot rendelve, s lesi unottan, de
bizonyos szakértelemmel is, hogy szolgálja ki a
szaktárs,
ki meredező fejek fölött röpül, asztalkendője
sirályszárnyán, a tömeg e bús viharában,
kezében tizenöt tányérral s tizenöt söröskorsóval, hogy
a falánk gyomornak legyen mit enni és inni.
ki meredező fejek fölött röpül, asztalkendője
sirályszárnyán, a tömeg e bús viharában,
kezében tizenöt tányérral s tizenöt söröskorsóval, hogy
a falánk gyomornak legyen mit enni és inni.
Aztán a villamosok rohama, mikor a fehér cipők
feketére mocskolódtak
és rohanó hadioszlopok vágtatnak a célhoz,
gyenge leányokat, özvegy anyákat a földre tiporva,
kik visító kisfiúkat eleinte magasra tartva küzdenek,
majd a porba lerogyva,
színpadi hősnőkként hevernek, csókolva árva
porontyukat s nyafogva szidják az életet
és hátratekintenek, hogy nincs-e ki védje őket, hogy
nincs-e mögöttük a férjük,
ki régen föld már a temetőben.
Nincs senkise itt. Nincs senki, csupán az éj meg a harc
meg a pénz meg az ököl,
az ifjúság, mely előre száguld, vak diadallal. Hallani
vad szívdobogását.
Látni százezer koponyát, melyre közöny borul, sok
ragadozó körmöt,
egy jámbor urat, ki fekete szalmakalappal áll s egykori
jóléte minden maradékával, három aranyfogával
és pityókos orral, bortól hályogos szemmel köszönti az
ünnepi estét, kövér felesége karján.
feketére mocskolódtak
és rohanó hadioszlopok vágtatnak a célhoz,
gyenge leányokat, özvegy anyákat a földre tiporva,
kik visító kisfiúkat eleinte magasra tartva küzdenek,
majd a porba lerogyva,
színpadi hősnőkként hevernek, csókolva árva
porontyukat s nyafogva szidják az életet
és hátratekintenek, hogy nincs-e ki védje őket, hogy
nincs-e mögöttük a férjük,
ki régen föld már a temetőben.
Nincs senkise itt. Nincs senki, csupán az éj meg a harc
meg a pénz meg az ököl,
az ifjúság, mely előre száguld, vak diadallal. Hallani
vad szívdobogását.
Látni százezer koponyát, melyre közöny borul, sok
ragadozó körmöt,
egy jámbor urat, ki fekete szalmakalappal áll s egykori
jóléte minden maradékával, három aranyfogával
és pityókos orral, bortól hályogos szemmel köszönti az
ünnepi estét, kövér felesége karján.
Tömeg, egyforma mindig, bárhogy nevezzenek,
te, ki törvényt látsz és ítélsz s életet ordítsz, vagy halált
és erre meg arra rángat a kor zivatarja,
májusi lombbal, dallal az ajkadon, ifjú virággal
mily rettenetes vagy.
Álmomban is hallom a hangod az éjfél süket partján s
látom
hatalmas bálvány-arcodat, tétova-gyors mozdulataid,
rémítve magányom, melybe csupán az én szívem
templomi csengője csenget,
és megtelek keserű, kiabáló kétségbeeséssel,
mert teveled múlik el s teveled dübörög tova a céltalan élet.
te, ki törvényt látsz és ítélsz s életet ordítsz, vagy halált
és erre meg arra rángat a kor zivatarja,
májusi lombbal, dallal az ajkadon, ifjú virággal
mily rettenetes vagy.
Álmomban is hallom a hangod az éjfél süket partján s
látom
hatalmas bálvány-arcodat, tétova-gyors mozdulataid,
rémítve magányom, melybe csupán az én szívem
templomi csengője csenget,
és megtelek keserű, kiabáló kétségbeeséssel,
mert teveled múlik el s teveled dübörög tova a céltalan élet.
1928 (?)
