Kosztolányi Dezső: ÉJFÉLKOR
csillagtalan, homályos éjidőn.
Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,
vérem kavarg habozva, rémítőn.
görcsös gomolyba hullámzik velőm
és érzem, álmodom csak az egészet,
azt is, hogy itt nyögök most szenvedőn.
tapintom a szám, ajkam, homlokom
s mint vészharang ver dobbanó szivem.
kacagva, sírva ködgomolyba tűnő
vészfellegen ül egy bús, kékszemű nő.