Kosztolányi Dezső: ÜRES ERDŐBEN
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.
a fákon át az estbibor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot, életet.
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs, ezüst köd szálldogál.
szorítgatom a fegyverem
és áldom a nagy, méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varju károg
s gúnyolva szól: "Jó éjszakát!"