Kosztolányi Dezső: ESŐBEN
nyakam csuromvíz, hull a víz a fákra,
borzong a kert álomvert lombjaival,
az ágon ernyedten vár a madárka.
mint hogyha sose oszlanék a fölleg.
Most csendbe nézhet már a tájra szét
és megtekintheti a béna földet.
Se kéj, se kín, a bú s közöny megülték.
Az űrbe mos a zajgó áradat
és minden szürke - szürke - egyre
szürkébb.