Kosztolányi Dezső: A FAL
napfénybe óriási máglya, holdfénybe halvány, néma sírbolt.
Ha nap, ha éj van, a falon túl hallom nehéz lépted kopogni.
Tudom, hogy itt vagy és szeretsz még, arcod fehér, amint utólszor.
Járok tevéled egy vonalban, követve, várva a hivásod.
Reménykedem, hogy végre látlak, hogy boldogan szivemre omlasz.
De az idő csak egyre múlik, már minden ízem holtra fáradt,
és lépted úgy döng a falon túl, mint ájuló szivem verése.