Kosztolányi Dezső: A VAD KOVÁCS
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek és
kormos dalát ővéle zengem.
Beh jó nekem, hogy nem kell élni,
csak az üllőre ráalélni,
engedni szépen, mit se tenni,
csak fájni így és várni, lenni.
érzéstelenné és meredtté,
tökéletessé és tudóvá,
kemény, fájdalmas műremekké.