Kosztolányi Dezső: FEBRUÁRI ÓDA
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyű betegség.
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhagy.
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy és a hűség
s mint a halál nagy.
pálmáit és a téli-sötét delet
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó, boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
a gondolat, hogy "meghűlök", amikor
önzésem is előzve: "meghűlsz",
már te kimondtad.
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.