Kosztolányi Dezső: KÖNYÖRGÉS AZ ITTMARADÓKHOZ
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
mint hold, mely a felhőkön oson át
s széthordva megbocsátó mosolyát
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.