Kosztolányi Dezső: NEGYVEN PILLANATKÉP
de hirtelen, mint villám, hogyha lobban -
két sor között - kinyíl nekünk az Ég.
koldul a hídon, úgy esdünk hitet mi,
Európa költői, kik ma élünk
s szeretnénk szebb sziget felé vitetni.
száraz kenyeret majszol, ám - igézet -
az édes, ikrás napfény rápereg
s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.
mikor kövéren sárgállik nyugalma
és sárga minden, mily hideg-fehéren
villan ezüst-szikrát a sárga szalma?
akárcsak az olcsó selyemcukorkák
s fülembe súgnak, a szélnél puhábban.
csörögve ébred és megöblösödve,
halálosan zúg, mint a gong.
barack s mosolya úgy csorog le dúsan,
mint cukrozott gyümölcsre sűrü tejszín.
ősz bajszok és könnyes-vad rikkanások,
lassú halált kísérő hegedűszó.
nyár hancuzásáról s te, csöndes ősz,
oly észrevétlen-lopva, mint a macska,
bejössz.
menete.
Bámulom, elborult
remete.
Várni még, élni még
lehet-e?
Fönn az ég, lenn a föld
fekete.
Szánts tollam, villogó
eke te.
olyan vagy, mint az angyal.
Szépséged égi rendjel.
E csókkal, puha-langgyal,
kérlek, hogy ne feledj el
és érd be a kalanddal,
e bús-egyetleneggyel
és légy nekem a bandzsal
önkívület, mely kengyel
nélkül az égbe nyargal.
egykor a kedves "messze" hangja.
Most nincs titok és messzeség, lejárt már
a régi ábránd úri rangja.
Mily józanul kong pesti rádiómba
a Westminster Abbey harangja.
hogy csak bélpoklost ápol s mert a sebet utálja,
magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet:
úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved
s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja,
dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.
Ölel egy halvány gyermeket.
Az élet, élet verte meg.
Azért remeg.
Sóhajtva néz a földre le.
Szeme sós könnyel van tele.
Batyuja nincs. Nincs más vele
csak élete.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
hová repült a régi kedvem?
Minden, mi szép volt, szétesett.
Jaj, jöjjetek és súgjatok még
nekem valami kéteset.
s most végre-végre visszatértem ím.
Cigányzene, holdfény, bor, régi átok,
ábrándozó lányok, nyájas családok,
ti mérgeim.
Zord volt. Nem is mertünk fölnézni rája.
De néha este ellágyult, megolvadt,
nyitotta nékünk az ablak kilincsét
és megmutatta mesebeli kincsét,
az őszi égbolton a tiszta holdat.
nevet a nap piros tüzére,
de sárga árnyát elveri
a paprikák piros füzére.
Száll-száll a lelkem kergetőzve
a mustszagú, világos őszbe,
mint szélbe csörgő papiros,
fölötte a halál és élet
a sárga és piros.
egy ködbe olvadt álom és való,
ha hullt a hó az égből, porcukor volt
s a porcukor az abroszon a hó.
Nő, légy velem most, alkoss, szülj meg újra,
boldogságom rejtélyes édesanyja.
ki hajdanán oly üde voltál,
akár a rúzsa,
fested magad, s kopik az arcod
gyógytári rúzs-a.
Megyünk az úton s elfödi nyomunk a
futó por.
ropog a jég és elreped fönn és lenn,
minthogyha csillárt, tükröt törne barbár
dühébe sokszáz őrült forradalmár
egy óriás üvegkereskedésben.
kitenni a kezemből, nyomta mellem,
fölébredtem reá és elvetettem.
Ó, nemsokára, csöndesen, meredten
nyugszom a földbe és föld lesz felettem.
Azt el fogom majd bírni? Lehetetlen.
mindíg kell a börtönbe valaki.
lenge fűz.
Nézlek és átélem életed most,
gyenge szűz.
Szíved a melled kis templomában
csengetyűz.
szemed s csodásan ellebegtél,
mint a zefír.
Azóta lelkem őrzi képed,
olyan szilárdul, mint a gránit
s enyém a bánat.
dühvel harapja ablakom az orkán
s brummog sötéten, mint egy síri és mély
basszus.
Köd és magány, halálos elhagyottság.
Ki egyedül van egy hotelszobában,
félhet.
majd jöttek a deres telek
és este lett,
csak bódorogtam, mint a vak,
nem is találtalak.
Szétváltunk, mint peres felek,
de most, tündökletes alak,
magányomban börtönfalak
éjére festelek.
most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy
nem létezett.
tebenned él és van, de hogyha meghalsz,
elvész veled.
ledőlt tanyák, romok és régi sírok
mellé vezet.
rokkant barát, nyújtsd a világtalannak
szent félkezed.
Tél volt, setét.
Anyám otthon úgy jött elém, mint
a múltba rég.
Reám borult. Én nem akartam
megnézni még.
De ő mutatta, hogy amott túl
két gyertya ég
s ekkor a régi üvegajtón
már láttam végtelenül ismert
halott fejét.
hol vagy, te nagy.
Nem vagy sehol,
de vagy, de vagy.
Valami rejt,
valami zár.
Mi ez a csönd?
Mi ez a vár?
mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom
s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk,
olyan hideg és kongó, mint a templom.
a téli reggel éles, zuzmarás.
Olykor, mikor lehúzzuk téli kesztyűnk,
belénk harap a fagy s mi sírni kezdünk,
mert fáj a seb, mint a farkasmarás.
s egy másik is: a semmibe alélni,
már látom a partját csillámlani.
Elülnek a gyötrelmek és a láznak
rémképei s fejembe fölcikáznak
a morfium arany villámai.
állok magam.
A múltba nézek és előre, várom,
mi hátra van.
Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
tündért se látok, nem verekszem.
Jobb volna elköszönni: jó éjt
s eldobni ezt a nagy világot,
mint egy dióhéjt.
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és örömtől.
te életet adó, legtitkosabb nő,
a Semmi partján majd erős neveddel
köszöntöm a kemény halált, anyám.