Kosztolányi Dezső: A RÉGI DALOKBÓL
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.
A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!
nyom nélkül elhal, elenyész.
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk és
befújja ágait a dér...