Madách Imre: A rab, virágaihoz
Elfelejtett tán az Isten is,
S a haláltusában megmeredt szív
Semmit nem fél és semmit se hisz,
A tavasz tündére s hoz vigaszt,
Börtönömnek néma üregében
Oh, mi édes kéjjel érzem azt.
Kebléhez szorított a halál,
S életes virágot hozva, íme,
Jött a nemtő, s az te, nő, valál.
A szabadság- s napnak gyermeki,
Én is az vagyok, s együtt fogunk most
E börtönben búsan tengeni.
S titeket mért sujta gyönge nő?
Oh, amaz, hogy kínozzon, gyötörjön,
S édes enyhet küldni tette ő.
Illatoztok s meghaltok bele,
Mint a lélek, mely másoknak élve
Nyugton tűr, akármi végzete.
Melyben lepke s lágy szellő ölelt,
S hogy nem ékesítitek színárral
A legszebb és legnemesb kebelt !
Lombotokból, én megértelek.
Tudjátok ti, szentebb hívatás az
Mindezeknél, mely van véletek.
És anyátok megkeres, a nap,
Melegebben néz be börtönömbe,
S mosolyán e szív is boldogabb.
Tőled jő minden, mi jó, mi szép,
És előled bűn, vakság, enyészet
Megrettenve gyászos éjbe lép.
Hol te nem vagy, Isten sincsen ott,
Csak virágimról ne csókoljad le,
Mely rajtok függ, azt a harmatot !
S a sugáron is megosztozunk,
Minden ez, de a legkedvesebb is,
Amit még az élettől birunk.
Hervad árván, harmat élteti,
E kicsiny csepp hoz hírt, hogy keservünk
Harmatát szintúgy még megleli.
Sorsunkat felhő borítsa bár;
S hogyha éj van, épp, mivelhogy éj van,
Minden szív bizton hajnalra vár.