Madách Imre: Merengés
Felkel újra, bárha minden ellene,
S ami bút vagy élvet életünkre hoz,
Mindent e csatában végigéreze.
A köznapiságnak, gúnyolják, azért
Vad harag kél benne - gyűlölet talán
A világra, mely már jobbat meg sem ért.
Percnyi fényéből egy hamvrakás marad,
Új világgá gyúrja s őrült istenül
Tesz sivár lakókul rá rémárnyakat.
S vissza vágyol vinni korlátim közé;
Óh ne félj, ha mindent zúz a fergeteg,
A szelíd virágot meg nem sértené.
Csak magad te értsd meg árva lelkemet,
S hogyha verve sorstól és megtörve látsz,
Ismerjed meg bennem hű testvéredet.
S a hitetlen férfi élted reggelén
Megriaszt, hisz oly bús, oly rideg alak,
Mint bolyongni ítélt átkos, kósza rém :
Mint a gyáva pór, de áldjad sorsodat,
Hogy szelídebb úton vitt át élteden,
Mint minőn korbácsolt engem kárhozat.
Ah ha értenél, de - balga képzetek -
Inkább meg ne érts, mert hogy megérts s szeress,
Kell, hogy általéld mind, amit szenvedek.
Lelkem költőhévvel ideált ölelt,
Összeforrtam véle, és mint szenvedő,
Felrettent szívem, hogy csak salakra lelt.
Oly régen vagyok már síró árva én.
Aki részvétet nyujt, az erőt is ád,
S jobbá lesz a szív is a jónak szívén.
Adj egyetlen csókot homlokomra, nő,
Írt találand benne az emlékezet
És pajzs lesz jövőmben, vélem hogyha jő.
Hadd írják síromra : egy csókot nyere,
Mely nem Júdás-csók volt. Óh, ez egy kegyet
Tán meg nem sokallja sorsom istene.