Madách Imre: A betyár
Míg alatta a nyír csendesen terül el,
Itten árny, sugár ott, éles körvonallal
Számtalan ábrándos alakot idéz fel.
Messziről döbörgve hallik ló futása.
Néha-néha csendül, szikra pattanik fel,
S mint fehér kisértet felhő száll utána.
Ámde még sötétebb a lovas alakja,
Csak kettő ragyog rajt : a fegyver kezében,
S mint baljóslatú tűz barna szeme párja.
A bitófa kettes ága meredezve.
A szokatlan zajra a bagoly kireppen,
És víjog - csapúdik - kört írván felette.
Ámde sarkantyúba kapja s messze vágtat,
Hátra nézve többször, hogy vajjon felhő-e
Vagy halvány kisértet, mit nyomában elhagy.
Mindinkább szelídűl a lovasnak arca,
S mintha a betyárnak tudná gondolatját,
Csendesülni kezd a hű ló is alatta.
Míg gazdája egy kis mécs világra néz csak;
S úgy megértik egymást, egy kicsinyke háznál
A falucska végén önként hogy megállnak.
Ablakhoz siet, nincs fegyver a kezében,
Furulyát keres ki a szüre ujjából,
Bétekint; - mi lelte, hogy megáll meredten.
Haragos szemében egy könyet fakaszt szét,
A kicsiny tilinkót ablakon felejti
S nyalkábban mint egykor üli újra nyergét.
Hetykén félre tolja süvegét szemébe,
Lelkének viharját csak lova gyanítja,
Mert hogy most erősebb sarkantyú döfése.
Hisz te olyan gyenge, oly haszontalan vagy.
Onnan a csárdából halld, mint mulatok ma,
És ne örvendezz, hogy tán bizon sajnállak.
Ha veszek, hát vesszek, vagy miért is élek;
Hej, de bosszut állok e hitvány világon,
Melyben a leány is ilyen törpe lélek."