Madách Imre: Zákány Tamás
Az égéstől pirosló éjen át ?
Zákány, Zákány jő s bősz kurucai !
A hír Szatmáron végig így kiált.
S bundájából egykedvűn szertenéz,
Jól tudja, hogy felette ártatlan
Zúg el, mely tornyosulni kezd a vész.
S jót-jót kacag Zákány furfangjain,
Szétküldvén országszerte híröket
A népdal tarka hímes szárnyain.
Zákány, vagy itt-ott egy lányt elszeret,
Még az mind nem fordítja tőle el,
Mit sok csínjával nyert, a nép kegyet.
S az éji vendégnek világ csak kell,
A lány előbb-utóbb meg úgyis vét,
S még jó, ha megválasztja, hogy kivel.
És kedves karából futva fut,
De a sóstiszt s vámos pénztárait
Feledve, nézi merre visz az út.
Vérző kebellel búcsút mondanak,
Ha a szivárvány szomjú kurucok
Vendégűl a vidékre tartanak.
Zákány áll még csak kívűl egyedűl,
A városvégén egy domb tetején
S az éj zajába mélyen elmerűl.
Sörényét s szél szertekergeti,
Rajt a hős, mint ifjú hadisten ül,
Villám s mosolytól égvén szemei.
Eléje egy kicsíny lány pongyolán,
Leng rajta a mez, úsz aranyhaja,
S a rémülettől arca halovány.
S az ifjúhoz ekként esedez :
"Lovag, lovag! mindnyájan elveszénk,
Hahogy te még meg nem védelmezesz.
S adószedő, a kurucok meg itt,
Siess, siess, mutasd meg hogy szivem
Nemes lelkedbe nem hiába hitt."
A néma éjben velem egyedűl ?
Ki mondta néked, hogy nem-é vagyok
Tán a legrosszabb a rablók közűl."
Mosolygva néz fel lángszemeibe,
"Minderről - úgymond - arcod biztosít,
Nemes lelked pecsétes levele."
S utat cserél hullám hullám után,
Akként törtek meg a kuruchadak
A vén adószedőnek kapuján.
S midőn portyázva jöttek népei
Megérték a parancst szemöldein
És meghunyászkodva kerülték ki.
A szőke lány s kulcsolva kis kezét
Mond : "Istenem ! kit e vad nép is fél,
Hogy meg ne győzné egy leány szívét."
Zákány is menne és mégis csak vár.
Ő a rettentő, a kuruc vezér.
Most búcsúzásra szókat nem talál.
Ki életet, ki zsákmányt karddal kér,
Mostan Magócstól egy csókért eped
S a gyönge lánytól csókot kérni fél.
Gyöngét, s ez önkénytlen felé hajol,
Mint izolag a cserre, így a hős
Vágyát megérté szép Magócs is jól.
Forró csókjának, aztán elfutott,
De még soká utána kandikált,
Midőn Zákány már messze vágtatott.
Feltűntek néki mind hős tettei,
Eszébe jött az élvezet, mit itt
S amott erőszakosan víva ki.
Mint a csók, melyet az imént kapott,
S nem volt oly büszke egy hőstettben is,
Minthogy mostan lemondani tudott.
Mellette szép Magócs ül s fonogat,
Lábánál barna ifiú vitéz
A lány térdére hajtja homlokát.
Eltűnt mellőle a szörnyű acél,
A vért helyett mellén selyem zubony,
Ajkán parancs helyett dal hangja kél.
Kit a gyermek fél és az agg remeg ?"
"El véle el, mosolygó és szelíd
Az én leventém, akit szeretek. -"
S mondd, hogyha kedvesed ő volna, lány,
Megtudnád-e bocsájtni tetteit,
Vagy elátkoznád, ami jobb még tán?
Tűzvész a fáklya, éji dáridót
Hol ő tart. Véle Isten látogat,
Utána a király nem szed adót.
Szavára átok, káromlás felel. -"
"Ne mondd tovább, szelíd karodban is
Megborzad e képektől a kebel."
E szörnyeteg, kitől megborzadál.
Vedd, vedd hát vissza tőlem szívedet,
Melyet szerény leventédnek adál."
Attól azt többé vissza nem veszem.
Én benne csak a nagylelkű vitézt,
A szerető ifiat ismerem."
Lealkonyultak a boldog napok,
Velem átok jár, kárhozat kisér,
Hazátlan űzött fenevad vagyok.
Vesszen magában a kurucvezér,
Ne fűzd sorsához drága létedet,
S feledd el Zákányt, ím térdelve kér."
Dicsőségében sohsem osztozám,
Mi számadása a világgal van
Mind nem tudom, s nem tartozik reám.
Annak balsorsa is velem feles,
Hadd lássa, hogy az, akit méltatott
Szivére, volt is arra érdemes."
Már a közelgő üldöző sereg."
"Emelj lovadra hát s menjünk, vitéz,
Ne hidd, hogy hős karod közt rettegek."
Utána a kelő por szikrát hány,
A vándor felhő tőle elmarad,
Csak a labanc had van mindég nyomán.
Az út, elsurran minden mellette,
Fa és bokor, nem megy már véle más,
Mint pusztaság s az űzők serege.
"Magócs ! Magócs ! mit borzadál úgy át ?"
"Előre csak, előre kedvesem,
Nem szoktam még meg a fegyver szavát."
Folyó véred melegét érezem."
"Tövis sértett meg, mit búsulsz azon,
Előre csak, előre kedvesem."
Lesiklol a lóról, leány, leány.
Tán haldokolsz már s én gyáván futok,
Itt haljunk hát meg egymás oldalán."
Szomjúzom én, im érezd csókomat
Nem-é forró s erős ? de tarts lovag,
Mert lankadok a hosszú út miatt".
Halványabb lesz Zákány keblén a lány,
Ugy függ csak rajta már, mint őszi lomb
Szellővel küzdve a fiatal fán.
A két kietlen lakodalmat tart,
Fátyolt borít az üldöző elé
Az üldözöttnek nyujtva védó kart.
S lerogyva felnyerít bucsú helyett,
Minthogyha mondná : "Napszámom betelt,
Hű szolgádat, lovag, el ne feledd."
Forró kebléhez is hullát ölel,
És felkiált, de jajszavára csak
Magócs jég keblén vérző seb felel.
Mi szeretett, le kell-e mondanom
Mindenről életem váltságaúl,
Mi életemhez egyedűl még von.
Árért engedtél, többé nem enyém,
Megtartottál, hogy ostorod legyek,
Vihar legyek az élet tengeren.
Utószor" - és holtját csókkal fedi,
Kardjával sírt váj, rá keresztet vág,
Aztán megy, megy, míg az éj elnyeli.
Azt tartja a nép, hogy kőszíve van,
Csak hogyha az erőssel küzködik,
Vér s könny közt leng mosolygás ajakán.
Ha a magányos sírnál meglesi,
Láthatja őt, a szivtelent, amint
Könnyes szemét öklével törüli.