Madách Imre: Az ujoncok apja
Lent tábortüzeknek látni pislogását
S a közelgető vészt, mely a felhők, közt jár,
A tábornak vidám zaja kiáltja át.
Ő ki már ezerszer nézett farkasszemet
A halállal, és így jól tud elmesélni
Nemcsak egy furcsábbnál furcsább történetet.
Melynek a tanácsban, tudományban atyja,
Ez bort kínál néki, míg amaz tüzet szít,
Kívánván a vénnek bár kedve szottyanna.
Majd kiolvad a szó nyelvének fagyából,
Társai fülelve mind odább szorulnak,
Amidőn Barangó végre eképpen szól:
Akkortájban ép a francia hadállott,
S úgy esett, hogy engem ütközetbe vittek,
Mielőtt még kaptam volna egy petákot.
S a golyók egyszercsak sűrüen jövének,
Tört az ág felettünk, lovaink szilajan
Vágva, ágaskodva egyre tüsszögének.
Míg az ágyú bömböl és süvölt golyója,
Gondolhatjátok, hogy nem legszebb kezdet volt
Az eke szarvától most került ujoncra.
Ez sejtett mit azt, mert ily szót ejte hozzám :
"Úgy-e szép mulatság. - Hát mért nem gyujtasz rá,
Szép öcsém! - Vigan nézz, nosza itt a pipám."
S úgy járt a fogam közt, mint az óra nyelve,
A huszár rám nézett és fejét csóválta.
Nem tudom, mondám én, e pipát mi lelte.
Merthogy a kengyelben a lábam reszketett,
,Látom alig várod, mond szomszédom újra,
A táncot, már úgymeg kedveléd zenénket.
Mondtam én. ,Úgy jól van, hát majd azután csak.
Húnyd be a szemedet, és vágj jobbra-balra,
A többit eszére bízzad a lovadnak.`
A kezét zsebében tartná, szóltam félre,
De én parérozni sem tudok.` ,Te vágd csak,
A parérozását bízd az ellenségre.
Aki elhull, mind csak félelmében hal meg,
Ritkán téved el csak a golyó, hogy öljön,
Mint Isten nyila, ha istenházat gyujt meg.
Istenem ! nem kérlek, hogy segits harcomban,
De az ellenséget se segítsd, csak nézz le,
És amit fogsz látni, gyönyörködjél abban`.
Trombiták harsogtak, mentünk viadalra,
Én amint mondotta, a szemem bezártam,
És egész elszántan vágtam jobbra-balra.
Csattogás, tolongás, jajszó elkábított,
Csak midőn érzettem, hogy vállamra csapott,
Mondá a vén bajnok : ,Tedd le már a kardot`
Felnéztem s nem láttam ellenség nyomát sem.
Jött a tiszt, érdemjelt tűzött a mellemre,
S meg köszönte hősi tettemet nagy szépen.
S kértem, mondaná meg, a tiszt nem tréfál-e ?
Ő felkacagott és kebléhez szorított:
,Mondhatom, kardoddal szép tréfát tettél te !`
Amidőn beszéde már régtől elállott,
Aztán elsompolygnak száz nagy gondolattal,
Mert látják a tűzzel ö is elszunnyadott.