Madách Imre: Zsibvásáron
A nyomor fog megbékítni engem,
Gondolom, ha látom, mint törekszik,
Fárad és küzd még az is, hogy éljen.
Korhadt házi bútorok hevertek.
Válogattak köztük, felrugák ezt,
Ócsárolták azt, avagy nevettek.
Fontra adják, míg hajdan ki tudja
Hogy nehezkedett egy árva szívre
A kicsiny kereszt világnyi súlya.
A sajtárus nézi fütyörészve;
Hajdan egy megtört szív jó barátja,
Aki vigasztalta, vele érze.
Szebb napokból megszentelt ereklyét,
S hogy súlyával meg ne rövidítse,
Gondtalan lábbal tapodja azt szét.
Szent tanyáját szerelemnek egykor,
Üreset most, mint a téli fészek;
Dalja tudja Isten hol barangol.
Egy korcsmáros bájos hölgynek arcát;
Majd ivószobára fog lenézni,
Melyet hódolat melengetett át.
Melynél a bölcs éjeket virasztott,
S míg az éjnek titkait kutatta,
Élvezetlen hagyta a világot.
Sírokon vásárt nem félsz ütni?
Nem lép-é elődbe a kisértet
Melynek csendjét vad zajod elűzi?
S egy világnak romját árúsítod.
Mért nincs megváltónk korbácsa nálam,
Hogy szétverném ronda társaságod.
Aki nyúgodott a vas keresztnél ?
S a könyv asszonyának szent imája
Nyom nélkül veszett-e el, mint a szél ?
Eladák mivel megéhezének;
Vagy megráncosodtak s arcaiknak
Rózsájával elhervadt szerelmek?
Úgy aludt ki, mint kicsinyke mécse ?
A száraz lomb bájos nőnek arcán
Önmagát már régesrég túlélte ? - -
Ami nekünk szent volt, gúny tárgya
Veszne bár emlékünk is magunkkal
S mit szerettünk, szűnk egész világa !