Madách Imre: Hit és tudás
Édesen reng képzeteden által,
Úgy a lélek édenrőli álmát
Is el hozza e földre magával.
Élt, mosolygott az egész természet,
Rózsa és nap, csermely, lombos árnyék
Rejtélyesen suttogott szerelmet.
A pataknak megvolt őrtündére,
Hirnök szállt le úgy hívém az égből,
Hogyha csillag hullt a temetőre.
Új életnek volt csak virradása
És fölötte csillag szőnyegével
Tárva állott új kristály lakása.
Isten néze rám miljó szemével,
És ha dördült, az ég szent haragja,
Ha derült, mosolygása fogott el.
A tudásnak széles águ fáját?
A fa terjedt s lassanként elölte
Árnya a kertnek minden virágát.
Rothadt bűz váltá fel a szerelmet;
Csak halált lelék a rózsa ajkon
S a virágszál csak halált lehellett.
És megannyi kínhonává süllyedt,
Mely felett halál leng és halál szül
Új halálnak martalékúl éltet.
Léggé olvadt kristály ívezetje,
És dorgáló üstökös kering ott,
Hol szűm a menyországot kereste.
Nincs ki útam őrszemmel kiséri,
És ha összeroskadok, nincs angyal,
Ki reám szent álmait vezérli.
Melyben Isten, ember együtt éltek,
S a nagy űrt tán át sem tudja szállni
Isten gondja és emberremények.
Letarolva a mező zománca - - -
Egy dacolt csak a közös romlásnak :
A mély sírnak örök éjszakája.