Madách Imre: Számoltam magammal
Fejledezni kezdtek kelyhei -
S vágyva lég és napsugár után
Epedének a világba ki.
S a világnak szele oly hideg,
Megrettenve hogy virágaim
Hő szivembe menekültenek.
Vad fiúkként anyakéz alatt
Tombolának ott féketlenűl,
S tűrte a szív bántalmaikat.
Még szorgosabb gonddal őrizé,
Hej, mert mindeniknek vesztével
Ő lett volna csak szegényebbé!
Nincs öröm, mely meglephetne még,
S mely nyugalmam megzavarhassa,
Nincs számomra olyan veszteség.
Halántékimon, hát mit tesz az,
Hisz virága a fagynak is van,
Hervadhatlanabb mint a tavasz. -
Melyet elkap a lét folyama;
E folyó kövesít s a lombból
Nem marad meg más, mint alaka.
A szivnek indúlatserege,
Bölcsőn és koporsón egyiránt
Leng a béke védő szelleme.
Szemeimbe visszagondolva
Az időre, melyben szívemnek
Vére annyi harc között folya ? -
Könyve a szív, égessük el bár,
Elhamvadott lapjain is még
Minden szó olvashatón áll. -
Melyet a sors haraga hasít;
Béheggedhet a seb, de mi sem
Törli el mély forradásait.
Mely életfáinkon megpihen;
Elröpül s elzengett daljával
Többé emlék, nyom nicsen jelen.
A lemondás tudományában
Minden óra egy-egy tanitás,
S szűm már benne jól előre van.
Aki az életnek színpadán
Nem szereplő már s műélvet les
Tarka tömkelegéből csupán,
Jól isméri bár mindeniket,
S amint egy vagy másnak hangja szól,
Megisméri a természetet.
A vezér, ki harcokat intéz,
Nincs vér s füst vakított tömegben,
De nyugodtan tiszta dombról néz.
Mint Isten világot, küzdje le
Mind a szenvedélyt előbb, mellyel
Új világát népesíti be.
A szellemnek, melyet felidéz,
S mig kezében tartja gyeplüit,
El nem ragadhatja őt mint vész.
Választ renddel minden érzetet,
Mint ruhát, melyet egykor viselt,
S egyben vígadt, másban szenvedett.
Bámulattal mond : mi szép, mi hű !
Nem tudja, hogy kedves halottjait
Koszorúzta a megbékélt szű.