Petőfi Sándor: AZ UTÓSÓ ALAMIZSNA
AZ UTÓSÓ ALAMIZSNA
A költő s a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van...
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Hisz a költőnek lantja van...
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron,
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.
Mennydörgő éjben egykoron,
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.
És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyit a zene.
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyit a zene.
S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg...
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában kettéreped. -
A dalt ember nem érti meg...
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában kettéreped. -
Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé - nem tudni, hol? -
Az inségterhes életet.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé - nem tudni, hol? -
Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg... fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg... fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
"Egy-két garast, egy-két garast!"
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
'Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?'
'Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?'
S nevét elmondja, s újra esd:
"Egy-két garast..." - 'Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
"Egy-két garast..." - 'Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!'
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!'
"O szép beszéd... o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
És a borostyán... oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos...
Koporsómat csináltatom."
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos...
Koporsómat csináltatom."
Pest, 1843. április 10-e előtt
