Petőfi Sándor: VÁLTOZÁS
Minden mindegyre változik.
Multam s jelenkorom két testvér,
S egymást tán meg sem ismerik.
Szivem, barátsággal tele;
Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem:
Magam kináltam mást vele.
Adom, nem adom senkinek.
Azt hazudom, ha jőnek hozzám:
"Nincsen szivem, eredjetek!"
Plátói szerelem vala.
Oly szentül hittem, hogy minden lyány
A mennyországnak angyala.
Ördög, mint angyal a leány;
S nem sírok, ha nem kellek egynek,
Akad helyette akarhány.
Mely melegíté lelkemet;
S mi mostan? holdvilág, mely sárga
Hideg sugárt arcomra vet.
Kivánkozám a sírba le;
Most, épen mert bánt, élni vágyok,
Dacolni van kedvem vele.
Egy ujjal is átszúrható;
Márvány vagyok... ki rám lő: rólam
Rá visszapattan a golyó.
Hatottak egykor lelkemig;
Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
Kedvem most bennetek telik!