Petőfi Sándor: KARÁCSONKOR
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Hosszú nagy inség... tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!...
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz...
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bújdosom.