Petőfi Sándor: NEM CSODA, HA UJRA ÉLEK...
Mert hisz ujra láttam őt!
Visszaszállt belém a lélek,
Eszmélek, mint azelőtt.
Ujra fáklyát gyujtanak,
És e fénynél e teremben
Kergetőznek, játszanak. -
Mi volt e találkozás?
Csak azon tünődik elmém:
Véletlen vagy számitás?
Szíve olyan mély folyam,
Hogy szemem, bármilyen éles
Néz beléje hasztalan!
S állsz megfejthetetlenűl;
Kárhozatom? üdvességem?
Egyik a kettő közűl.
Lánc körűlem e titok;
Vonna már el sorsom innen,
És nem szabadúlhatok.
Fátyolából homlokod,
Mert én addig el nem hagylak,
Míg le nem hull fátyolod...
Bizonytalanság kisér;
Úr a sors, hajlok szavára,
Ő parancsol és nem kér.
Majd ha fris virágokat
Hint a tavasz fürteidre,
Dalnokod meglátogat.
Mely tihozzátok röpűl,
S minden reggel, minden este
Cseveg ablakod körűl.
Együtt járunk, úgyebár?
S nézzük, lyányka, a föld vére,
A patak, mi pezsgve jár.
Amint nyílnak kelyheik,
S ha ezeket nyílni látod,
Szíved is tán megnyilik.