Petőfi Sándor: SZILAJ PISTA
Pihennek az elfáradt révészek,
A révházban pihennek, alusznak.
Szilaj Pista maga nem alszik csak.
Hogy miért vagy te még most is ébren?
"E kérdésre én csak azt felelem,
Hogy ébren tart engem a szerelem."
Csónakát a partról eloldozta,
Az evezőt is kezébe vette,
Át is ment a vízen a szigetbe.
Áll a sziget virágos kertképen.
A szigetnek legszebb virágszála
Egy vén halász fiatal leánya.
Subaágyán alszik már javában.
A vén halász fiatal leánya
Sziget partján vár Szilaj Pistára.
Jó dolga lett rózsája kebelén.
Csókolóztak... de nem mondom ezt el!
Tele van a világ irígyekkel.
Csók az észnek könnyen zavarója;
Pistának is megzavarta eszét,
Származott is tőle tarka beszéd.
Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,
Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,
Csókolj agyon hajnal hasadtára.
Mint mikor a felhő kettéreped.
A megrepedt felhőben kék az ég,
S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.
Minden virágából a világnak,
Át nem érné az én szerelmemet,
Olyan nagy!... s az egyedül a tied.
Hát a tied ily végtelenség-e?
Csak szerelmed határát ne érjem,
Mert ott, kislyány, jaj néked, jaj nékem!
Egy óriás, az én indulatom;
Mihelyt odaérkezünk: fölébred,
S összeszaggat engem úgy, mint téged."
De megnyugodt a lyány tekintetén,
Tekintetén, mely ezt magyarázta:
Szerelmének nincs vége, határa.
Közelökben a fülemile szólt;
Vagy tán nem is madár dalolása
Volt ez, hanem szivök dobogása.
Szép reménnyel a jövő estére.
Az ifju ment a révésztanyába,
A leány ment apja kunyhajába.
Hajlott a hold lefelé az égen,
Göncölszekér rúdja is leállott,
A fiastyúk föl magasra szállott.
A szellő a bokrokat nem rázza,
Semmi sem szól, csak a Duna habja,
Mely a komp oldalát locsolgatja.
Hordta halát a hetivásárra.
"Gyere velem a városba, lyányom."
"Ha kívánja kend, apám, nem bánom."
Hej, csak ne lett volna épen péntek'
Először volt a városban Lidi,
Azért nem tetszett ez a nap neki.
A városi zajnak közepette.
Jöttek cifra, szépruhás urfiak,
S a szép lyánnyal csintalankodtanak.
"Hol termettél, gyönyörű virágszál?"
Felelt Lidi: "Lenn a szigetségben
Termettem a Duna közepében."
Mert hisz én is odavaló vagyok.
Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?
Ha van, inkább engem szeress, ne őt."
Azt én senki orrára nem kötöm.
Ha az úrfi tudni ugy kívánja:
Van cigányné s van annak kártyája."
Csak igy apró pénzzel fizette ki;
De mégis a lyány meg nem állotta,
Egyet pillantott utána lopva. -
Kiűlt Lidi a Duna szélére.
Dunaparton vadvirágok között
Űlve a kisleány hálót kötött.
Festegette a bokrok levelét,
Befestette pirosra, sárgára,
Piros fátyolt huzott a Dunára.
S ím megzörren a bokor mögötte.
Ki az? ki jön?... egy fiatal vadász.
"Szép jóestét, galambom; mit csinálsz?"
Látja az úr, hogy kötöm a hálót;"
Igy felelt a kisleány kereken,
Hogy melléje lépett az idegen.
Arcod rózsa, de beszéded csalány.
Látom, te még most is a régi vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet hagy.
Hogy láttuk már egymást az életbe'?
Láttuk egymást egy hetivásáron...
Emlékszel-e még rá, szép virágom?"
Hogy úrfi már találkozott velem;
De nem olyan nagyok szépségei,
Hogy el ne lehetne felejteni."
Minden szóra kapott egy jó tromfot,
Mégsem tudott bosszankodni rája,
Arra a kis csintalan leányra.
Hogy a sötét éjszaka már beállt.
És így szóla: "Tudod-e aranyom,
Hogy az útat én innen nem tudom.
Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
Légy kisérőm csak az erdőszélig,
Vagy akár a szobám közepéig."
Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
S ő mindezért háladatlan legyen?
Szólt a lyányka elhatározottan,
Szólt magában, azután ezt mondta
Fennszóval, a vadászra pillantva:
De hazáig el nem kisérhetem,
Elkisérem csak az erdőszélig...
Mert az embert könnyen megitélik."
Szilaj Pista már régen kikötött.
"Régen várlak, hol jártál, galambom?"
Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?
Akkor este különös lehete,
Mert Pistának az sehogy sem tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.
Mihelyest a világra születik,
Mindjárt éhes, mindjárt enni vágyik,
S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.
Bokor mögé bujt titokban, s leste...
Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.
S hallott tőle édes beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy irult-pirult,
Szilaj Pista mérgében majd megfult.
De az úrfi meg is fogta kezét
A leánynak, sőt meg is ölelte...
Poklokra szállt Pistának a lelke.
"Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
Igy csábítsd el más ember mátkáját..."
S kirántotta zsebéből bicskáját.
De a vadász puskával állt ellent.
Puskaággyal úgy ütötte főbe,
Hogy hosszában elbukott a fűbe.
Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
Senkit sem lát... sem vadász, sem leány.
Azt gondolja: csak álmodott talán.
Mert vére még akkor is csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt... könnye, vére
Összefolyva csorgott le képére.
S bátorsággal ölelkezhetnek már.
Nem tartanak semmi ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a vidékről.
Hol bujdosik most, melyik világban?
Erős szélvész volt szive bánata,
Szegény fiút messze ragadhatta.
Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő közepében
Megpihent egy vén cserfa tövében.
Lelkét ő le nem csendesíthette.
Teste tó volt, lelke benne a hal.
Bár a tó áll: a hal benne nyargal.
Végesvégül bitófa-cifrázó!
Mit bánom én? jussak a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb óra."
S várakozott jómódú vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
Mint őneki bátorság szivében.
Gyorsan hozta őt négy paripája,
Négy paripa cifra szép hintóban.
Fönn a bakon kocsis és hajdú van.
"Mozduljon, aki halálát várja!"
A halálra egynek sem volt kedve,
Megállottak, kővé merevedve.
Keresztülment lelk'ismeretesen:
Amit talált, szépen ki is szedte,
Messzely bor árát sem hagyott benne.
"Hó, megállj!" kiált rá a kocsisra,
Ki az ostort már kezébe vette,
"Nem vagyok én zsiványnak teremtve...
Az úr reá nagy szemekkel néze,
Nem tudta: a dolgot mire vélje?
Tán csak tréfál a haramja véle?
A hintónak hátát fordította,
És elindult és tovább bujdosott.
Vitt magával bánatos haragot.
Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi észre,
Hogy a Duna partjaihoz ére.
Hol annakelőtte révészkedett,
Átellenben Lidiék kunyhaja...
Pistának kél keserves sóhaja.
De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
Hű szeretőd tán már megsirattad,
Aki annyit szenvedett miattad.
Elfelejtem a megtörténteket.
Magadat csak ezután becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!"
Hogy átevezzen a szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
Ami mostan volt csak gondolatja.
Háta mögött hallott ily beszédet:
"Hej atyafi, mi is átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót adunk."
Mert Lidit s a vadász urfit látta:
Rájok ismert, bár jó messze voltak,
S vége járta már az alkonyatnak.
Míg amazok elérték csónakát.
Hej, mikor a csónakba bementek,
Gondolhatni, mint rémültenek meg.
Nem lehet azt a kínt megnevezni,
Amit a lyány és az úrfi érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.
Már közel volt hozzájok a sziget,
És csak ekkor vette észre magát,
S hirtelen megfordítá csónakát.
"Nem egészen," felelt neki Pista,
"Csak a Duna közepéig... ottan
Veletek egy kis számadásom van."
Már a Duna közepén evezett.
Itt a vízbe dobta a lapátot,
S a ladiknak legvégére hágott.
És azt timiattatok untam meg;
Elmegyek a másvilágra... hanem
Nektek is el kell ám jőni velem!"
Mind a három a Dunába bukott.
A csalfa lyányt Pista megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el lelke.
Hogy úszni tud, hogy úszik javába':
Utánament, és őt ölelte meg,
S küzdöttek, mig el nem merültenek.