Petőfi Sándor: BÍROM VÉGRE JULISKÁMAT...
Mindörökre bírom őt,
Az enyémnek vallhatom már
Isten és világ előtt.
Nem hagyott el bánatom;
Sírjak-e vagy mosolyogjak
Örömömben? nem tudom.
Aki annyit szenvedék?
Akinek szivén ahány nap,
Annyi átok feküvék.
Ki most a legboldogabb?
Ki, mig a világ világ lesz,
Boldogságban párt nem kap.
A virágok s levelek!
Most az ősz lesz tavaszom, mert
Akkor vőlegény leszek...
Belenéznem nem lehet,
Mert az olyan fényes nap, hogy
Megvakítná szememet.
Rád tekintek, mult idő,
Szinte oly szép, de szelídebb
Sugaraddal jőj elő.
Kedvesemnél, drága nap!
Üdvösségben egy öröklét
S futtában egy pillanat.
Halkan vontam őt felém;
Mint égett, midőn legelső
Csókomat rálehelém!
Most is érzem melegét,
Mintha bennem egy elolvadt
Nap tűz-árja folyna szét.
Hogy meghűt majd engemet,
Mert e láng még ott is fogja
Melegítni szívemet.