Petőfi Sándor: SZÉP LEVÉL
Életemnek élete!
Benne elméd minden fénye
S szíved minden melege.
Édesen szerelmedet,
És, ki hinné? nékem mégis
Fáj, nagyon fáj leveled.
Amidőn elolvasám,
S e redő fáj, mintha késsel
Hasították volna rám.
Kígyó lappang a tövén.
Keresém és nem lelém meg,
De csipését érzem én.
Bántod ekkép lelkemet?
Mely téged oly véghetetlen
És csak tégedet szeret.
Hogy az üssön új sebet,
Akinek megorvosolni
Kén' a régiebbeket.
S kezemet fölemelém...
S te, hogy mélyebben taszíts be,
Csak azért jöttél felém?
Jer, s nyugtass meg engemet,
Mert az első sziklakőnél
Szétloccsantom fejemet!