Petőfi Sándor: SZILVESZTER ÉJE 1847-BEN
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.
Minekünk szíveink telvék...
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!
Tavaly ilyentájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.
Hisz beteg mellett állunk;
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jóbarátunk...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Válhatlanúl, örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömökre...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Szivünkre rácseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll,
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?... nem, sohasem!
Még ott sem mondok egyebet:
"Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!"