Petőfi Sándor: A MÁRCIUSI IFJAK
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!
A dicsőség és a bér,
Isten neki... nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!