Petőfi Sándor: AZ ÉV VÉGÉN
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba'.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.