Petőfi Sándor: DALFORRÁS
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg.
Mindegyre égtem én;
Ragadtam végre a kobozt
Nagy tűzzel, hevenyén.
Fellengezőbb legyen,
Telt hordóhoz vevém magam,
Pincének mélyibe.
Itt lassan mendegelt:
A - nem mondhatnám szűk - torok,
S a csap nem vesztegelt.
S levék borral tele:
Hiában! a csigázott ész
Egy kukkot sem szüle.
Még egyszer jót iszom;
S manó vigye, ha éneket
Ugysem zeng kobozom.
Gondolva ezeket,
De ó hallatlan bosszu! a
Csap már nem csepegett.
Bennem harag gyuladt,
És megragadtam s vágtam a
Hordóhoz lantomat.
Hordónak kebele...
S o üdv, o kéj! a fejtörő
Titok kulcsot lele.
Költő miként leszen:
Im, telve hallgatott s konog
A hordó üresen.
Ki költő lenni vágy,
Éheztem én is... s folyt a dal
S enyém a mirtuszág.