Petőfi Sándor: IDEÁL
Vágyak és remények tarka serege! |
Indulatcsatáit a zajló kebelnek,
Ah! ki festi le? |
Honnan e feszítő érzet keblemen? |
Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
Merre szűntelen? |
Ah, mi készti zengő dalra lantomat? |
Mert a húr beszélni szívem érzeményit
Nem lel hangokat. |
Ó a puszta föld ez nem az én hazám; |
Bájoló ajakkal édesen, szelíden
Mi mosolygna rám? |
Istenszép alakkal rózsafényben áll, |
Mely után e szívnek dobbanása gyúlad,
Ott az ideál! |
A hajnal biborszín leplén, szép alak! |
S szende fényhomályán a merengő éjfél
Holdsugárinak. |
És ha nyögve sír a berki csalogány; |
S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
Kíncsaták után. |
Forró érzeményim szállanak vele; |
Halld meg a sovár szűt, égi ideálom
Tiszta kebele. |
Jőj egy pillanatra, túlvilági lény! |
Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
Idvezűljek én. |
Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt; |
Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
Szellemcsókodat! |
Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad! |
Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével,
Nélküled haj éltem kín és kárhozat! |