Petrőczi Kata Szidónia: XV.
Szívemnek fájdalmi mért nem csendesűltök
Boldogtalan idők hogy nem könyörűltök
Rajtam 's bánatimnak mért hogy így örűltök.
Könyvezve kinlódván szomorú éltemet
Siratom és gyötröm óránkint lelkemet
Mert már elveztettem jó reménségemet.
Jai szeginy fejemnek ím mint nő inségem
Mert ujultan ujul reméntelenségem
És nem lészen tudom itten segétségem.
Az reméntelenség 's bus szívem ujiab kint
Érez mert fájdalma növekedik megint
S követ mint az Arnjék szokta a szép napfint
Ki menti meg valljon az ő kötelébűl
Nem vehet pihenést keserűségébűl
Jai nem szabadulhat ez bú tömliczébül
Avagy megszánója könyhullatásimnak
Lelek e még irat szörnyű fájdalmimnak.
Lesz e jó vége valaha sok búmnak.
Szívemet epeztő sok keserűsége
Reménség szikrája valljon bennem él-e
És homályba burult napom fel virrad-e.
Jó napokat érvén hogy keserűségem
Immáron megszünnyék valaha 's ínségem
Mulljék el s lehessen kedves csendeségem.
Jai szegény fejemnek kihez sok bú gond fér
Rebbegő bús nyelvem semmit szólni nem mér
Hogy szomorú szívem már örömöt nem ér.
Világi kínomat ott fen orvosolván
Felviszi lelkemet Mennybe vígasztalván
Hiszem hogy el nem hagy mert jó Istenem van.