Reményik Sándor: Húsvéti versek egy halott erdőről
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Ó, mennyi emlék, mennyi költemény
Ölelte át e vén fák derekát!
Most vége hát...
Én is, Te is.
Csak a Ritmus marad,
A Lélek örök, rejtett ritmusa.
Nekem Te adtad, én átadtam másnak.
Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk.
Anyag, - hogy rajta megosztozzanak.
Az asztalos, s a fakereskedő.
De ami benned nemesebb erő:
Az az enyém,
Belémszívódott örök költemény.
Te most már szekrény leszel, asztal, ágy,
És benned teljesül sok bűnös vágy,
És benned gyűlik fel sok hitvány holmi,
Leszel fiók, mit fognak ki-betolni,
S leszel nyomorult kincsek őrizője.
És bennem zúgni fogsz!
Tavasszal smaragdszínekben ragyogsz
És ősszel hullatod a leveled.
Te bennem folytatod az életed...
A gondolataim
Nézd: a te tölgyeid!
A lelkem győzhetetlen talajába
Bocsátottad le bús gyökereid.
Halk mozdulásom: rügybepattanásod,
Kőkemény csendem: a te hallgatásod.
Bennem nő ki száz lemetszett karod,
Az én viharom: a te viharod,
Az én koronám a te koronád.
És szebb virág, mint máshol?
A sok virág ünnepre készül,
Mindenkinek szép és senkit se vádol.
Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?