Reményik Sándor: Még élek...
De már a szívemet
Kitépték keblemből a viharok,
S úgy zengetik: tőlem idegenül.
Rajtam át
Dalolnak régelhantolt istenek,
S önnön beszédemre nem ismerek -
És rajtam át a Végzet teljesül.
Népek mennek az Ítélet elé,
S keresztül rajtam roppant folyamok
Hömpölyögnek a deltájuk felé.
De már a szívemet
Kitépték s elvitték a viharok,
S nem magamé: a viharé vagyok.
Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek
Szívem helyén talán
Egy sötét lyukat, véres ürességet.
S borzongatott a hűvös alkonyat:
Magától - hogy adna az árva lant
Ilyen sikoltó, égő hangokat?
Tépdesi lantom s lelkem húrjait,
Övé a dal, övé a költemény.
Sötétebb, súlyosabb,
Mint amit elbírhat a lant, a szív.
Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -
És elszakad.