Reményik Sándor: A karám előtt
A húnyó máglya esik széjjel,
S tán szikra szállna pattogva a széllel,
Ha járna szél.
Csupán a megkövült erdő-varázs.
A mozdulatlan fenyőtűket
Nem rezzenti meg semmi nesz.
Fáradt tagom lágy fenyőalom várja,
De jobb itt künn a messze bolt alatt
Bevárni mígnem jő a virradat.
A holdvilág az őserdőre ül
És dermedt álmát körüllengi lágyan.
És selyemágyban nem pihentem így.
A rézbőrűek s a medve-ölő...
Gyermekkor... álom... minden visszajő.
Csak, hogy mily jó a fákkal együtt lenni.
A csendes fákkal együtt, egyedül,
Mikor a hold az őserdőre ül
S a hamvadó tűz önmagába süllyed.
Hogy hőse lettem egy régi mesének,
Hogy felszítt nyomtalan az ősmagány,
És önmagamtól, életemtől messze,
Pihenve tűznél, vagy nyomot keresve,
Én vagyok az utolsó mohikán.