Reményik Sándor: Porszem a Szaharából
A napperzselte sivatagfövényen.
Megálltak remegve a karavánok.
Meglapult ember, állat összebúva
A szélkavarta, roppant, üres térnek.
Egy vándorporszem a szívembe tévedt.
De lettem én a földnek bujdosója.
Akit a Számum hagyatéka éget:
És benne van az egész sivatag.