Reményik Sándor: Minek annyi szántás?
A szántás kínját kétszer érzi csak
Egy évben: ősszel és tavasszal.
A magot aztán csendben. érleli
És terem ezer áldást, kenyeret.
Fával, vassal, gőzzel egyre tipor.
Csak szánt, csak szánt minden perc, minden óra.
Szakadnak lelkem földjén szüntelen
Hegedni nem bíró barázdák.
Hull a magasból sötét sebeimbe.
Van földemen egy kicsi szegelet,
Mely befogadja, s elrejti puhán.
A többi föld tépett ugar marad.
Sétálók jönnek, s egy a másnak mondja:
"Nézd, virág - szedjük le". S leszedik.
De én Istenem, minek annyi szántás
Egynehány hamar hervadó virágért?