Reményik Sándor: Nem születtem hódítónak
Nem születtem hódítónak
Molter Károlynak
Voltaképen barbár hódítás volt.
Vagy szelíd erőszak legjobb esetben.
Vagy még inkább: meddő tusakodás,
Amit a természeten elkövettem -,
Hogy embert, fűt, fát, folyót, felleget,
Hajnalt, alkonyt versbe kényszerítettem
Prokrustes-ágy e szomorú nász ágya:
Nem fér el benne s fölkél józanul,
Hajadonfővel, a legyűrt világ.
Egy harsány, éles, büszke rigófüttyben
Hallom hajnaltájt lekottázhatatlan
Dallamát.
Vagy szelíd erőszak legjobb esetben.
Vagy még inkább: meddő tusakodás,
Amit a természeten elkövettem -,
Hogy embert, fűt, fát, folyót, felleget,
Hajnalt, alkonyt versbe kényszerítettem
Prokrustes-ágy e szomorú nász ágya:
Nem fér el benne s fölkél józanul,
Hajadonfővel, a legyűrt világ.
Egy harsány, éles, büszke rigófüttyben
Hallom hajnaltájt lekottázhatatlan
Dallamát.
Nem, nem születtem hódítónak.
S ahogy őszülnek mindinkább az évek:
Én, ki a dalra tettem sorsomat,
Érzem: az Élet nagyobb, mint az Ének.
S ahogy őszülnek mindinkább az évek:
Én, ki a dalra tettem sorsomat,
Érzem: az Élet nagyobb, mint az Ének.
Lehetnék most keserű is nagyon.
Sorsomat föl mégsem panaszolom:
Hogy az Életbe vissza nincsen út
S hogy az Ének is hűtlen és hazug.
Nem, nem az Élet, és nem is az Ének,
Én, én vagyok egyedül a hibás -
És az, hogy lassan őszülnek az évek.
Sorsomat föl mégsem panaszolom:
Hogy az Életbe vissza nincsen út
S hogy az Ének is hűtlen és hazug.
Nem, nem az Élet, és nem is az Ének,
Én, én vagyok egyedül a hibás -
És az, hogy lassan őszülnek az évek.
S ha ráeszmélek: minden hódítás csúf,
És minden násznak egy kis szennye van -
S csak, amihez én ujjal se nyúltam:
Az hófehér, s az színarany.
Oly szép minden önnön körén belül,
Míg az én mohó, sötét, salakos,
Békétlen lelkemmel nem egyesül.
Oly szép az erdő önmagában,
Hajnalában és alkonyában,
Oly szép az erdő tündér-egyedül -
Amíg a versembe nem kényszerül.
És minden násznak egy kis szennye van -
S csak, amihez én ujjal se nyúltam:
Az hófehér, s az színarany.
Oly szép minden önnön körén belül,
Míg az én mohó, sötét, salakos,
Békétlen lelkemmel nem egyesül.
Oly szép az erdő önmagában,
Hajnalában és alkonyában,
Oly szép az erdő tündér-egyedül -
Amíg a versembe nem kényszerül.
Nem, nem születtem hódítónak.
És ahogy lassan őszülnek az évek,
Úrrá lesz rajtam valami szomorkás,
Mégis derült és sugaras lemondás.
A hozzámhajló Hangulatnak is
Mind gyakrabban mondom: Béke veled.
Menj ahhoz, ki hitvesévé tehet.
És ahogy lassan őszülnek az évek,
Úrrá lesz rajtam valami szomorkás,
Mégis derült és sugaras lemondás.
A hozzámhajló Hangulatnak is
Mind gyakrabban mondom: Béke veled.
Menj ahhoz, ki hitvesévé tehet.
S ahogy mindinkább őszülnek az évek,
Mondom az egész gyönyörű világnak:
Énekem bűvköréből elbocsátlak.
Mondom: te Rózsa, szirom-milliódból
Nekem már szelencényi rózsabalzsam,
Szűrt égi illat sem kell, rózsa-pára -
Szent Margitom ravatalára.
Mondom az egész gyönyörű világnak:
Énekem bűvköréből elbocsátlak.
Mondom: te Rózsa, szirom-milliódból
Nekem már szelencényi rózsabalzsam,
Szűrt égi illat sem kell, rózsa-pára -
Szent Margitom ravatalára.
Ember, fű, fa, felleg, folyó -
Hajnalok, alkonyok,
Kiket le nem bírhatott énekem:
Maradjatok hát hódítatlanok!
És te világ szűz légy és győzhetetlen - -
Hajnalok, alkonyok,
Kiket le nem bírhatott énekem:
Maradjatok hát hódítatlanok!
És te világ szűz légy és győzhetetlen - -
Ne érintsenek még az álmaim sem.
1936
