Reviczky Gyula: A Volkov-temető
A Volkov-temető
Szentpétervár egy szegényes temetője, melynek egyik ronda zugában, rablógyilkosok szomszédságában fekszenek Oroszország irodalmi kitűnőségei. Ide temették Turgenyevet is Belinszki mellé.
*
Ott fogsz nyugodni, a hol a zsiványok,
Dicső orosz költő, ki a világot
Meghóditottad barbár nemzetednek
Oh, Turgenyev, latrok mellé temetnek!
Giz-gaz közé, a Volkov-temetőbe'
Barátodat behányták jó előre.
S más társad is lesz. Elhagyottan,
Bedőlt, virágtalan sirokban,
Hirdetve azt, hogy meg nem érdemelted,
Oroszország! költőid így pihennek.
Dicső orosz költő, ki a világot
Meghóditottad barbár nemzetednek
Oh, Turgenyev, latrok mellé temetnek!
Giz-gaz közé, a Volkov-temetőbe'
Barátodat behányták jó előre.
S más társad is lesz. Elhagyottan,
Bedőlt, virágtalan sirokban,
Hirdetve azt, hogy meg nem érdemelted,
Oroszország! költőid így pihennek.
Óh mindenütt, mióta Jób keserge,
Megvolt az verve, meg volt bélyegezve,
Ki érző szívvel jött e zord világra
S csalárdok közt az igazsághoz álla.
Kín volt az élte, gúnykaczaj, közöny;
Párnája kődarab, nektára könny.
Orosz költőknek sem volt jobb a sorsa.
Ah, látom őket elvonulni sorba...
Elől ziláltan Dosztojevszki mégyen,
Aztán Gogoly, ki úgy veszett el éhen.
Lermontov honjából kiűzve ég el;
Puskin boszut liheg piros sebével;
S látom bús arczát Csernisevszkinek,
Kit czári zsarnok-önkény számkivet.
Mindnyája bús, beteg, boldogtalan;
Költő hírének ily nagy ára van.
De hogyha meghal s viszatér a földbe,
Bármily hazának volt legyen szülöttje:
Sírját az unokák megkönnyezik;
Csak te, orosz, vagy rút kivétel itt.
Óh, nem elég, hogy gaz hóhér-kezed
A meggyilkoltak vérétől csepeg;
Hogy a kiből rabszolga sose válik,
Kiüldözöd rabnak Szibériádig:
Hogy lelked, mint hazád, hideg, setét,
Hogy aljas és hazug vagy, nem elég:
Azt a ki fényét hinti szét az éjben
S erényt, igazságot hirdet merészen,
Költődet még a sírban is gyalázod.
Vadállat! Véredből születni átok!
Megvolt az verve, meg volt bélyegezve,
Ki érző szívvel jött e zord világra
S csalárdok közt az igazsághoz álla.
Kín volt az élte, gúnykaczaj, közöny;
Párnája kődarab, nektára könny.
Orosz költőknek sem volt jobb a sorsa.
Ah, látom őket elvonulni sorba...
Elől ziláltan Dosztojevszki mégyen,
Aztán Gogoly, ki úgy veszett el éhen.
Lermontov honjából kiűzve ég el;
Puskin boszut liheg piros sebével;
S látom bús arczát Csernisevszkinek,
Kit czári zsarnok-önkény számkivet.
Mindnyája bús, beteg, boldogtalan;
Költő hírének ily nagy ára van.
De hogyha meghal s viszatér a földbe,
Bármily hazának volt legyen szülöttje:
Sírját az unokák megkönnyezik;
Csak te, orosz, vagy rút kivétel itt.
Óh, nem elég, hogy gaz hóhér-kezed
A meggyilkoltak vérétől csepeg;
Hogy a kiből rabszolga sose válik,
Kiüldözöd rabnak Szibériádig:
Hogy lelked, mint hazád, hideg, setét,
Hogy aljas és hazug vagy, nem elég:
Azt a ki fényét hinti szét az éjben
S erényt, igazságot hirdet merészen,
Költődet még a sírban is gyalázod.
Vadállat! Véredből születni átok!
Hál' isten', hogy magyar költő vagyok!
Csak életemben fázom, koplalok.
Hazám becsűli költőjét, a - holtat,
S nem dobja sírszomszédul - gyilkosoknak.
Bár élve tövisek között haladtam:
Rózsák alatt fogok rothadni majdan.
A kerepesi temetőben
Siromnak lesz virága bőven,
S halottak napján, olcsó kegyelet!
Eljősz te is s meggyujtod mécsedet.
Csak életemben fázom, koplalok.
Hazám becsűli költőjét, a - holtat,
S nem dobja sírszomszédul - gyilkosoknak.
Bár élve tövisek között haladtam:
Rózsák alatt fogok rothadni majdan.
A kerepesi temetőben
Siromnak lesz virága bőven,
S halottak napján, olcsó kegyelet!
Eljősz te is s meggyujtod mécsedet.
