Reviczky Gyula: Arcóban
Hegyparton űlök. Ide tűz a nap.
Fölebb sötétzöld, karcsu cziprusok
Boronganak, mint én, ha búsulok.
Emberfiának rég' nincs gondja rá.
Köröttem méla csend. Sütkérezem
Meleg sugáron, szép emlékeken.
Erdőmagányban, szellős domb ölén;
Csakhogy nem így, hallgatva, csendesen;
Sokáig nem volt nyugtom egy helyen.
Nem olvasám, a lépés hányadik.
Rá sem gondoltam, mert nem érezém,
Hogy van tüdőm, májam, szivem, vesém.
Midőn hangomtól reszketett a lég,
És kaczajom fölverte a határt, -
Hogy énekelni, vígnak lenni árt!
Ének s kaczaj gyors köhögésre készt.
Vigyázva járok, csend ül ajkamon;
Foszló tüdőmet így foldozgatom.
Sugárcsillámos, langyos levegő,
Nem gyönyöröm, mint volt, csak gyógyszerem;
Az orvos szabja meg lélegzetem'.
E romlatag test mostan érezi:
Akkor becsüljük meg csak életünk',
Ha nyavalyákkal kell megküzdenünk.