Reviczky Gyula: Útra készen
Útra készen
I.
Akárhogy küzdök ellened,
Ha már felém nyul csontkezed,
Nem fogni meg: nem rajtam áll,
Ura az életnek: halál.
Ha már felém nyul csontkezed,
Nem fogni meg: nem rajtam áll,
Ura az életnek: halál.
Miből levék: nem kérdezém.
Mivé leszek: mit kérdeném!
Sem azt, sem ezt nem tudhatom;
Te fejtsd meg, síri nyúgalom!
Mivé leszek: mit kérdeném!
Sem azt, sem ezt nem tudhatom;
Te fejtsd meg, síri nyúgalom!
Menjünk tehát! Készen vagyok,
Karodba kéjjel lankadok.
Kit immár semmi sem hevit
Mért nyujtsa koldus éveit!...
Karodba kéjjel lankadok.
Kit immár semmi sem hevit
Mért nyujtsa koldus éveit!...
Óh, jaj! kegyetlen végzetünk,
Hogy e világra születünk!
Óh, vígaszunk, óh, balzsamunk,
Hogy végre mégis meghalunk!
Hogy e világra születünk!
Óh, vígaszunk, óh, balzsamunk,
Hogy végre mégis meghalunk!
II.
Utam' nem jelzi semmi tett;
Se hasznos munka, sem utód,
Család helyett papír-szivet
Hagyok itt: verset, egy csomót.
Se hasznos munka, sem utód,
Család helyett papír-szivet
Hagyok itt: verset, egy csomót.
Epedve boldogság után,
Csak enmagam' szemlélgetém.
Egy hang kisért, egy arcz csupán,
Egy lélek árnya: az enyém.
Csak enmagam' szemlélgetém.
Egy hang kisért, egy arcz csupán,
Egy lélek árnya: az enyém.
Világot kérő vágyaim'
Lekötve tarták ónsulyok...
Az élet nagy kontárja, im,
Meghalni mégis jól tudok.
Lekötve tarták ónsulyok...
Az élet nagy kontárja, im,
Meghalni mégis jól tudok.
III.
Mikor a természet szüz-hamvas arcza
Sugártól, fénytől reszketett:
Én sütkérezni jártam csak a napra,
Mint béna, szélütött beteg.
Sugártól, fénytől reszketett:
Én sütkérezni jártam csak a napra,
Mint béna, szélütött beteg.
Nincs semmi, a mitől bucsuzni fájna,
De soktól válni üdv nekem.
Homokos ösvényen jártam; virága
Egy volt csupán: a gyötrelem.
De soktól válni üdv nekem.
Homokos ösvényen jártam; virága
Egy volt csupán: a gyötrelem.
S tudom, nem szépítné meg arczulatját
Sohasem e fakó vidék.
Óh, hát nem jobb-e inni Léthe habját,
Mint könnyek keserű vizét!...
Sohasem e fakó vidék.
Óh, hát nem jobb-e inni Léthe habját,
Mint könnyek keserű vizét!...
Feltárul immár födeled, koporsó;
Hallom, mint hull a föld reád;
S a szél átkozza idegen sirokról
Hozzám a rózsák illatát.
Hallom, mint hull a föld reád;
S a szél átkozza idegen sirokról
Hozzám a rózsák illatát.
