Rimay János: [XII] ENCOMIA VIRTUTUM [A VIRTUSOK DICSÉRETE]
[A VIRTUSOK DICSÉRETE]
Méltán, mert az minden jókkal rakott asztal,
Kinél örvendőket bánat nem aggasztal,
Minden ékességet mert ránk ez akasztal.
Ő szomszédságában SZERETET is ott ég,
Kőoszlopot fogott által az ERŐSSÉG,
Bort vízzel elegyít az MÉRTÉKLETESSÉG.
Markában fejestül de fogta fulánkját,
Mértékkel IGAZSÁG tartja kivont kardját,
TŰRÉS is szemléli ő csendes bárányát.
Mindenik szükséges, nagy haszonra való,
MAGNANIMITÁSsal kedvvel adakozó,
S az szép JÓZANSÁGgal nyájasságot hozó.
S ez szép asszonyoknak ő kedvekben lenni,
Kik szeretetiben csak részt is jó venni,
Nemhogy ő karjokkal meg is öleltetni.
Nemhogy többinek is boldog társasága,
Rossz ember, kinek nincs ide kívánsága,
Érdemli, hogy légyen ő süvege sárga.
Akik józan elmét hoznak asztalokhoz,
Egy szívvel, lélekkel nyúlnak ők dolgokhoz,
Akadált közzéjek semmi dolog nem hoz.
Hogy általok légyek előtted kedvessé,
Légyen szépségektől elmém éli frissé,
Lelkem angyalok közt szép tekintetessé.
Ne vegyem kétséggel ígírt kegyelmedet,
Kövessem mindenben egyetlenegyedet,
Ki vérével váltán nékem meg kedvedet.
Ő vasmacskájával tőlem el ne álljon,
Égő, hű SZERETET velem járjon, háljon,
Szódot el ne adjam ember találmányon.
Éltem kedves légyen, mint nyár kies éggel,
Vékony szerencsét adj inkább egészséggel,
Hogynem aranyágyam terheld betegséggel.
Ártalmas dolgoknak útáról eltéríts,
Hasznosoktúl penig félen ne tévelyíts,
Kihajlott voltomban hozzád egyenesíts.
Tudhassam megadni mindennek értékét,
Egyaránt gondolván, mire köz- s főrend kért,
Gazdagért megvétnem ne hadd az szelíd vért.
Fösvénységet penig kész ADAKOZÁSsal,
Ne bocsássak senkit szomorú orcával,
Aki élni akar erszényem javával.
Próbára ennélkül azért engem ne hányj,
Ha ezzel megáldasz, bár szolgájul kívánj,
Terehviseléstűl nem lészek halovány.
Az légyen oszlopom minden keservemben,
Ne tántorodjam el sok kísírtetemben,
Kit test, világ, ördög szór rám életemben.
Ki minden dolgunkban ékesítő szépség,
Fertelmességünkben ezáltal lehet vég,
Ha ez vezet minket, mint lovat zablás fék.
Válhatatlan társul azért ezzel megláss,
Ki után szálljon rám az mennyei áldás,
S ám élje világát feslettségben bár más.
Kinek italától nem lát senki kínt s bút,
Terjedjen előttem hozzád vezérlő út,
S benned mosakodván ne legyek bűnnel rút
Légy szédült fejemnek hivítő orvosa,
Jó illatú vized lelkem szennyét mossa,
Minden rossz vétkeknek légy bennem gyilkossa.
Kövesselek téged engedelmességgel,
Hadd teljék tőled meg szívem csendességgel,
Lelkem penig mennyben örök idvösséggel.