Somlyó Zoltán: VII. [DÉLELŐTT...]
úgy megszépül rossz kabátom.
Sápadt arcom napba néz
és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda,
mintha rajt csak álom járna;
álom járna egyedül,
mely langyosan hegedül.
mindenféle tarkaság.
Furcsa táncos figurákban
forganak a csacska fák.
És a fényes boltok öblén
súgó szemű asszonyok,
ez életnek szép babái,
cifra csengők, ostorok.
halkan lépek, mint a pap,
ki legelső szentmiséjén
reszketve imába kap.
Halkkal lépek s meglóbázom
avitt emlékfüstölőm;
s száll a füst és száll az illat
himbálózva, füstölőn.
mely összeforr s szerteszéled:
a halálos jegygyürű?
Borzasztó és gyönyörű!
Itt szórtam el annyi ékem,
itt találtam üdvösségem
s itt vesztettem újra el,
mely most zsongva rámlehel . .
emlékeit elhozom.
És kerülve mindég beljebb,
már hozzátok tartozom:
finom urak s nők, ti szentek,
ti bolondos kis csigák;
szeressétek egy-két percre
az élet borzadt fiát.
míg ti élve éltek itt.
Álmot forráz a szememre
a nap s ontja élveit:
szűz nyugalmat, tiszta békét,
sebhetetlen vérverést.
De ma kirántom szivemből
nyugalmam, e cifra kést.
újabb álom, ópium!
Hogy mulat és hogy nevetgél
ilyen vén fakó fiún.
És a házak milyen büszkén,
karonfogva állanak,
porig égett szívek üszkén
drága mívű álfalak;
száz riadtság s döbbenet;
mert mögöttük száz szobákban
kis viaszláng integet:
itt van, itt az ucca vére,
sebes csöndben megeredt,
míg ti holtra alkudoztok
csókkal uccát meg teret.
nehéz szalag: ólmos bor.
És szűkülve és tapadva
ring ezer sötét csokor.
Ringva reng a selyemszoknya,
rengve ring az életünk...
Ó, te ucca, ucca, ucca,
szép halotti énekünk!...
hogy megszépül rossz kabátom.
Sápadt arcom napba néz
és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda,
mintha rajt csak álom járna.
Álom járna egyedül,
mely halálba hegedül.