Somlyó Zoltán: VÉRES PARFŐM
VÉRES PARFŐM
Gonosz, kegyetlen hatalom, te könnyű pára,
mely tolakodva felszívódsz szivem falára,
te sárga folyadék, te nehéz parfőm:
úgy égsz szivem fölött, mint egy pazar főn
a sárga glória egy régi hervadt képen.
S e képet össze már hiába tépem,
hiába végezem ki biggyedt ajkát, omló mellét, -
nem halhat úgy meg, hogy te meg ne tennéd
az élők közt a legéltetőbb nőnek!
mely tolakodva felszívódsz szivem falára,
te sárga folyadék, te nehéz parfőm:
úgy égsz szivem fölött, mint egy pazar főn
a sárga glória egy régi hervadt képen.
S e képet össze már hiába tépem,
hiába végezem ki biggyedt ajkát, omló mellét, -
nem halhat úgy meg, hogy te meg ne tennéd
az élők közt a legéltetőbb nőnek!
Gonosz, kegyetlen hatalom, te élő pára!
ki lobogóul lépsz a süppedt várra,
hogy győzelemnek lássék, ami szégyen,
hogy minden multat beárnyékolj szépen
hogy rothadások mély ravatalánál,
mint tömjénfüst, oly biztatóan szálljál.
Hogy mindennap egy egész élet fájjon,
hogy úr legyek, hol szolga nincs, a tájon!
ki lobogóul lépsz a süppedt várra,
hogy győzelemnek lássék, ami szégyen,
hogy minden multat beárnyékolj szépen
hogy rothadások mély ravatalánál,
mint tömjénfüst, oly biztatóan szálljál.
Hogy mindennap egy egész élet fájjon,
hogy úr legyek, hol szolga nincs, a tájon!
Te, édes sebek összerévedt nedve,
te, fúló torkok vérbe fojtott kedve,
mily olcsó kalmárkéz, amely kitárul,
hogy nők hajáról, kis drogériákbul,
mint meleg zápor nyári zivatarban,
mindenkit érj, ki bambán, avatatlan
kezére csöppent vagy a síkos mellre...
az én illatzenémet énekelve.
te, fúló torkok vérbe fojtott kedve,
mily olcsó kalmárkéz, amely kitárul,
hogy nők hajáról, kis drogériákbul,
mint meleg zápor nyári zivatarban,
mindenkit érj, ki bambán, avatatlan
kezére csöppent vagy a síkos mellre...
az én illatzenémet énekelve.
Áhítlak: dögvész, hullák! Lenne dögvész!
S míg a halál az élet lapján böngész:
egyedül én, feküdve egy pazar főn,
rikoltanám: most kifogyott a parfőm!...
Most én vagyok: én és a könnyű pára,
mint drága vér, hull egy halott hajára...
S míg a halál az élet lapján böngész:
egyedül én, feküdve egy pazar főn,
rikoltanám: most kifogyott a parfőm!...
Most én vagyok: én és a könnyű pára,
mint drága vér, hull egy halott hajára...
